Amikor július 4-ére gondolunk, a legtöbbünknek azonnal a grillezés, a tűzijátékok és az Amerikai Egyesült Államok születésnapja jut eszébe. Ez a nap mélyen beágyazódott a kollektív tudatba mint Amerika függetlenségének napja. De vajon valóban egyetlen nap alatt történt mindez? A valóság ennél sokkal összetettebb, árnyaltabb és izgalmasabb. Egy nemzet születése sosem egyetlen pillanat műve; sokkal inkább egy hosszú, eseményekkel és áldozatokkal teli folyamat eredménye, amelynek gyökerei mélyen a történelem talajába nyúlnak.
Az amerikai függetlenség története nem csupán egy háború krónikája. Ez egyben egy eszmei forradalom története is, amely a szabadságról, az önrendelkezésről és az emberi jogokról szólt. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutott el tizenhárom brit gyarmat a teljes elszakadásig, vissza kell utaznunk az időben, és meg kell vizsgálnunk azokat a sérelmeket, politikai vitákat és sorsfordító eseményeket, amelyek végül a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásához és egy új nemzet, az Amerikai Egyesült Államok megalapításához vezettek.
A hétéves háború drága öröksége
A függetlenséghez vezető út első, talán meglepő mérföldköve nem egy amerikai, hanem egy globális konfliktus volt. A hétéves háború (1756–1763), amelyet Amerikában francia és indián háborúként ismernek, alapjaiban rengette meg a Brit Birodalom és észak-amerikai gyarmatai közötti viszonyt. A háború tétje az észak-amerikai kontinens feletti uralom volt Nagy-Britannia és Franciaország között, és a britek győzelmével zárult. Ez a diadal azonban rendkívül költségesnek bizonyult.
A háború után a brit államadósság az egekbe szökött. A londoni kormány úgy gondolta, hogy mivel a háborút nagyrészt a gyarmatok védelmében vívták, jogos, ha a gyarmatok is kiveszik a részüket a költségek viseléséből. Ez a gondolat logikusnak tűnhetett Londonból nézve, de a gyarmatokon élők egészen másképp látták a helyzetet. Évtizedeken át viszonylagos autonómiát élveztek, és hozzászoktak ahhoz, hogy saját törvényhozó testületeik döntenek az adókról. A brit parlament közvetlen adóztatási kísérleteit a belső ügyeikbe való durva beavatkozásként élték meg.
A győzelem ára adósság volt, az adósság pedig új adókat követelt. Ez az egyszerű gazdasági tény indította el azt a láncreakciót, amely végül a Brit Birodalom legértékesebb gyarmatainak elvesztéséhez vezetett.
A háború másik következménye az 1763-as királyi proklamáció volt, amely megtiltotta a telepeseknek, hogy az Appalache-hegységtől nyugatra terjeszkedjenek. A brit kormány ezzel az indián törzsekkel való békét akarta fenntartani, a földre éhes telepesek azonban ezt a szabadságuk korlátozásaként és a fejlődésük megakadályozásaként értelmezték. A gyarmatokon egyre erősebbé vált az az érzés, hogy a brit politika nem az ő érdekeiket, hanem a birodalmi központét szolgálja.
Az adózás és a képviselet hiánya: a konfliktus gyújtópontja
A feszültség középpontjában egyetlen, de annál erőteljesebb elv állt: „No taxation without representation”, vagyis „Nincs adózás képviselet nélkül”. A gyarmati lakosok az angol jogrend alapvető sarkkövének tekintették, hogy csak azok vethetnek ki rájuk adót, akiket maguk választottak meg. Mivel a londoni parlamentben egyetlen képviselőjük sem ült, úgy vélték, a parlamentnek nincs joga közvetlenül megadóztatni őket.
A britek ezzel szemben a „virtuális képviselet” elvét hangoztatták. Érvelésük szerint a parlament minden brit alattvaló érdekét képviseli, függetlenül attól, hogy az illető szavazhatott-e képviselőre vagy sem. Ez az elv azonban a gyarmatokon süket fülekre talált. Számukra ez nem volt több üres jogi formalitásnál, amely semmibe vette alapvető jogaikat. A vita tehát nem csupán a pénzről szólt, hanem a politikai hatalom természetéről és a kormányzás legitimitásáról is.
Ez a filozófiai szakadék egyre mélyült, ahogy a brit kormány újabb és újabb adókat és szabályozásokat vezetett be. Minden egyes törvény olaj volt a tűzre, és tovább erősítette a gyarmatok elszántságát, hogy megvédjék vélt jogaikat és szabadságukat. A vita lassan, de biztosan elmozdult a jogi érveléstől a nyílt ellenállás felé.
A bélyegtörvénytől a bostoni teadélutánig: a feszültség eszkalálódása
A következő évtized az egymást követő brit intézkedések és az egyre szervezettebb gyarmati ellenállás története. Ez az időszak tele volt drámai eseményekkel, amelyek fokozatosan, lépésről lépésre sodorták a feleket a háború felé. Az események láncolata jól mutatja, hogyan vált a kezdeti elégedetlenségből nyílt lázadás.
Az 1765-ös Bélyegtörvény (Stamp Act) volt az első komoly próbatétel. Ez a törvény közvetlen adót vetett ki szinte minden nyomtatott anyagra, az újságoktól és jogi dokumentumoktól kezdve a játékkártyákig. A reakció azonnali és heves volt. A gyarmatokon tiltakozások törtek ki, adószedőket támadtak meg, és bojkottálták a brit árukat. Létrejött a Bélyegtörvény Kongresszus, ahol kilenc gyarmat képviselői közösen fogalmazták meg tiltakozásukat. A heves ellenállás hatására a brit kormány végül 1766-ban visszavonta a törvényt, de ezzel egy időben kiadta a Declaratory Act-et, amelyben megerősítette, hogy a parlamentnek joga van bármilyen törvényt hozni a gyarmatokra vonatkozóan.
A konfliktus következő fejezete az 1767-es Townshend-törvények bevezetése volt, amelyek vámot vetettek ki a gyarmatokra importált árukra, mint például az üveg, az ólom, a festék, a papír és a tea. Az adókból származó bevételt a brit tisztviselők (kormányzók, bírák) fizetésére akarták fordítani, ezzel függetlenítve őket a gyarmati törvényhozásoktól. A gyarmatok ismét bojkottal és tiltakozással válaszoltak. A feszültség Bostonban hágott a tetőfokára, ahol a brit katonák jelenléte folyamatosan irritálta a lakosságot.
1770. március 5-én a feszültség tragédiába torkollott. Egy brit katonákból álló csoport és egy feldühödött tömeg közötti összecsapás során a katonák a tömegbe lőttek, megölve öt civilt. Az esemény, amelyet „bostoni mészárlásként” emlegettek, hatalmas felháborodást keltett. Bár a katonákat bíróság elé állították (és John Adams, a későbbi elnök védte őket a tisztességes eljárás érdekében), az eset a brit elnyomás szimbólumává vált a gyarmatokon.
A Townshend-törvények nagy részét a bojkott miatt végül visszavonták, egyedül a teára kivetett adót hagyták meg, szimbolizálva a parlament adóztatási jogát. Ez vezetett a függetlenségi mozgalom egyik legismertebb eseményéhez, a Bostoni Teadélutánhoz. 1773. december 16-án a „Szabadság Fiai” (Sons of Liberty) nevű szervezet tagjai indiánnak öltözve megrohanták a bostoni kikötőben horgonyzó három brit hajót, és a tengerbe szórták a teljes tearakományt. Ez a merész tett egyértelmű üzenet volt Londonnak: a gyarmatok nem tűrik el az adóztatást.
A Bostoni Teadélután nem csupán egy rakomány tea elpusztítása volt. Ez egy politikai színház volt, a dac látványos kinyilvánítása, amely visszavonhatatlanul a konfrontáció útjára terelte a gyarmatokat és az anyaországot.
A brit kormány válasza kemény és kérlelhetetlen volt. 1774-ben elfogadták az úgynevezett „Kényszertörvényeket” (Coercive Acts), amelyeket a gyarmatokon csak „Tűrhetetlen Törvényekként” (Intolerable Acts) emlegettek. Ezek a törvények lezárták Boston kikötőjét, korlátozták Massachusetts önkormányzatát, és lehetővé tették, hogy a brit katonákat magánházakban szállásolják el. Ahelyett, hogy elszigetelték volna Massachusettset, a törvények egységbe kovácsolták a tizenhárom gyarmatot. Rájöttek, hogy ami ma Bostonnal történik, az holnap bármelyikükkel megtörténhet.
Az alábbi táblázat összefoglalja a feszültség eszkalálódásának kulcsfontosságú lépéseit:
| Esemény | Év | Brit intézkedés | Gyarmati reakció |
|---|---|---|---|
| Bélyegtörvény | 1765 | Közvetlen adó a nyomtatott anyagokra. | Bojkott, tiltakozások, a Bélyegtörvény Kongresszus. |
| Townshend-törvények | 1767 | Vámok importált árukra (tea, üveg, stb.). | Újabb bojkott, a „Szabadság Fiai” aktivizálódása. |
| Bostoni mészárlás | 1770 | Brit katonák a tömegbe lőnek. | Hatalmas felháborodás, propaganda a brit elnyomásról. |
| Bostoni Teadélután | 1773 | A teatörvény fenntartja a teára kivetett adót. | A tearakomány megsemmisítése Boston kikötőjében. |
| Tűrhetetlen Törvények | 1774 | Büntető intézkedések Massachusetts ellen. | A gyarmatok egységbe tömörülnek, összehívják az Első Kontinentális Kongresszust. |
Az első kontinentális kongresszus és az ellenállás megszervezése
A Tűrhetetlen Törvényekre válaszul 1774 szeptemberében Philadelphiában összeült az Első Kontinentális Kongresszus. Georgia kivételével minden gyarmat küldött delegáltakat. Ez egy sorsfordító pillanat volt, hiszen a gyarmatok először léptek fel egységes, szervezett politikai testületként. A kongresszus célja még nem a függetlenség volt, hanem a sérelmek orvoslása és a gyarmati jogok helyreállítása a Brit Birodalmon belül.
A kongresszus több fontos döntést hozott. Elítélték a Tűrhetetlen Törvényeket, és felszólították a gyarmatokat, hogy hozzanak létre saját milíciákat a védelem érdekében. Emellett teljes körű bojkottot hirdettek a brit árukra. Talán a legfontosabb, hogy megállapodtak egy újabb kongresszus összehívásában a következő év májusában, amennyiben a brit kormány nem teljesíti a követeléseiket. Az Első Kontinentális Kongresszus egyértelműen jelezte, hogy a gyarmatok készek közösen cselekedni érdekeik védelmében.
A lexingtoni és concordi sortűz: az első puskalövések
Miközben a politikusok tárgyaltak, a feszültség a tetőfokára hágott. Massachusettsben a helyi milíciák, az úgynevezett „minutemenek” (akik egy perc alatt készen álltak a harcra) fegyvereket és lőszert halmoztak fel. A brit katonai vezetés tudomást szerzett egy ilyen fegyverraktárról Concord városában, és arról, hogy a lázadás két vezetője, Samuel Adams és John Hancock a közeli Lexingtonban tartózkodik.
1775. április 19-én kora reggel egy brit csapat indult Bostonból, hogy lefoglalja a fegyvereket és letartóztassa a vezetőket. A gyarmati hírszerzés azonban működött, és olyan hazafiak, mint Paul Revere, lóháton riasztották a vidéket. Amikor a brit katonák Lexingtonba értek, a helyi milícia felsorakozott velük szemben a városka főterén. A feszült helyzetben eldördült egy lövés – máig vitatott, hogy melyik oldalról –, és a rövid összecsapásban nyolc amerikai vesztette életét.
A britek továbbvonultak Concord felé, ahol már szervezettebb ellenállásba ütköztek, és kénytelenek voltak visszafordulni. A Bostonba vezető úton azonban a milicisták a fák és kerítések takarásából folyamatosan támadták a menetoszlopot. A nap végére a britek súlyos veszteségeket szenvedtek. A lexingtoni és concordi csata volt az a szikra, amely lángra lobbantotta a forradalmat. A háború elkezdődött.
A második kontinentális kongresszus és a hadsereg felállítása
A harcok kitörésének hírére 1775 májusában Philadelphiában összeült a Második Kontinentális Kongresszus. A helyzet drámaian megváltozott. A kongresszus most már egy de facto kormányként működött, amelynek egy háborút kellett irányítania. Egyik első és legfontosabb döntésük a Kontinentális Hadsereg létrehozása volt, amelynek főparancsnokává a virginiai ültetvényest, George Washingtont nevezték ki. Washington katonai tapasztalata és déli származása (ami segített a déli gyarmatok bevonásában) ideális választássá tette őt.
A kongresszus azonban még mindig megosztott volt a végső célokat illetően. Sokan, mint például John Dickinson, a békés megegyezésben reménykedtek. Elfogadták az „Olajág-petíciót” (Olive Branch Petition), amelyben hűségükről biztosították III. György királyt, és kérték a békés rendezést. A király azonban elutasította a petíciót, és a gyarmatokat lázadó állapotúnak nyilvánította. Ezzel bezárult a békés megegyezés kapuja.
Thomas Paine és a „Józan ész”: a függetlenség eszméjének térhódítása
1776 elején a közvélemény még mindig ingadozott a függetlenség kérdésében. Sokan féltek a teljes szakítástól és a hatalmas Brit Birodalommal való háborútól. Ekkor jelent meg egy rövid, de annál hatásosabb pamflet, amely mindent megváltoztatott. Thomas Paine „Józan ész” (Common Sense) című műve letaglózó erővel érvelt a függetlenség mellett.
Paine nem bonyolult jogi vagy filozófiai nyelven írt, hanem egyszerű, közérthető stílusban, amely mindenkihez szólt. Kíméletlenül támadta a monarchia intézményét és III. Györgyöt, és abszurdnak nevezte, hogy egy sziget kormányozzon egy kontinenst. Érvelése szerint Amerikának az a sorsa, hogy független köztársaság legyen, a szabadság menedéke az egész emberiség számára.
A „Józan ész” több volt, mint egy politikai röpirat; egy mentális forradalmat indított el. Megadta az embereknek a nyelvet és az érveket, hogy kimondják azt, amit sokan már éreztek, de nem mertek megfogalmazni: a függetlenség nemcsak lehetséges, de szükséges és elkerülhetetlen.
A pamflet óriási sikert aratott, százezres példányszámban kelt el. Hatása felmérhetetlen volt. Meggyőzte a bizonytalanokat, és megerősítette az elkötelezetteket. Előkészítette a terepet a végső, hivatalos lépéshez: a függetlenség kikiáltásához.
A függetlenségi nyilatkozat megszületése: Jefferson és az ötös bizottság
1776 júniusára a függetlenségpárti hangulat uralkodóvá vált a Kongresszusban. Június 7-én Richard Henry Lee, Virginia delegáltja, benyújtott egy határozatot, amely kimondta: „Ezen Egyesült Gyarmatok szabad és független államok, és jog szerint azoknak is kell lenniük.” A javaslatról szóló vitát elhalasztották, de a Kongresszus kinevezett egy öttagú bizottságot a függetlenségi nyilatkozat szövegének megfogalmazására. A bizottság tagjai John Adams, Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Robert Livingston és Roger Sherman voltak.
A szöveg megírásának feladatát a bizottság a mindössze 33 éves, rendkívül művelt virginiai Thomas Jeffersonra bízta. Jefferson napok alatt elkészült a tervezettel, amelyben a felvilágosodás eszméiből, különösen John Locke természetjogi filozófiájából merített. A dokumentum két fő részből állt: egy bevezetőből, amely lefektette a kormányzás alapelveit és az ember elidegeníthetetlen jogait, valamint egy hosszú listából, amely III. György király sérelmeit és zsarnoki tetteit sorolta fel, igazolva ezzel az elszakadást.
A bizottság és később a teljes Kongresszus is módosított a szövegen. A legjelentősebb változtatás a rabszolgaságot elítélő passzus törlése volt, a déli gyarmatok nyomására. A kompromisszumok ellenére a dokumentum lényege megmaradt.
Mit is jelent valójában 1776. július 4-e?
A közvélekedéssel ellentétben a függetlenségről szóló döntő szavazás nem július 4-én, hanem 1776. július 2-án történt. Ezen a napon fogadta el a Kontinentális Kongresszus Richard Henry Lee határozatát az elszakadásról. John Adams hazafias pátosszal írta feleségének, hogy ezt a napot „ünnepelni fogja a jövő nemzedék… parádékkal, bemutatókkal, játékokkal, sportokkal, puskalövésekkel, harangokkal, örömtüzekkel és kivilágítással, e kontinens egyik végétől a másikig, mostantól mindörökké.”
Akkor miért július 4-ét ünnepeljük? Azért, mert 1776. július 4-én a Kongresszus hivatalosan elfogadta a Thomas Jefferson által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozat végleges szövegét. Ez volt az a dokumentum, amely megindokolta a világnak a döntést, és amelynek ikonikus szavai azóta is inspirálják a szabadságért küzdőket szerte a világon. A híres, díszes kézírással készült példányt azonban csak augusztus 2-án írták alá a legtöbben, és néhányan még később.
Július 4-e tehát nem a függetlenségről szóló döntés napja, és nem is az aláírás napja, hanem a függetlenség eszméjét megfogalmazó, ikonikus dokumentum elfogadásának dátuma. Ez a nap vált az amerikai függetlenség szimbólumává.
A nyilatkozat filozófiai alapjai és örök érvényű üzenete
A Függetlenségi Nyilatkozat több mint egy politikai dokumentum; egy erkölcsi és filozófiai hitvallás. Legismertebb mondata a felvilágosodás eszméinek tömör összefoglalása:
„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.”
Ezek a szavak – bár születésükkor nem vonatkoztak mindenkire, például a rabszolgákra vagy a nőkre – egy olyan ideált fogalmaztak meg, amelyhez a nemzet azóta is próbál felnőni. A nyilatkozat kimondta, hogy a kormányok hatalmukat a kormányzottak beleegyezéséből nyerik, és ha egy kormány zsarnokivá válik, a népnek joga van megváltoztatni vagy eltörölni azt. Ez egy forradalmi gondolat volt, amely megkérdőjelezte az uralkodók isteni jogán alapuló hatalmát, és a népszuverenitás elvét helyezte a középpontba.
A függetlenségi háború kulcsfontosságú csatái és fordulópontjai
A Függetlenségi Nyilatkozat aláírása nem jelentette a háború végét, sőt, a harcok legnehezebb szakasza még csak ezután következett. A frissen megalakult Egyesült Államoknak egy elszánt, de gyengén felszerelt hadsereggel kellett szembenéznie a világ akkori legnagyobb katonai hatalmával. A háború (1775–1783) tele volt nehézségekkel, vereségekkel és hősies pillanatokkal.
A háború korai szakaszában Washington hadserege súlyos vereségeket szenvedett, és kénytelen volt feladni New Yorkot. A reményt Washington merész akciója hozta vissza 1776 karácsonyán, amikor csapataival átkelt a jeges Delaware folyón, és meglepetésszerű győzelmet aratott a hesseni zsoldosok felett Trentonban. Ez a győzelem megmentette a forradalmat az összeomlástól.
A háború valódi fordulópontja az 1777-es saratogai csata volt. A britek egy bonyolult haditervvel próbálták elvágni Új-Angliát a többi államtól, de a terv kudarcot vallott. Az amerikai erők Horatio Gates vezetésével bekerítették és megadásra kényszerítették John Burgoyne tábornok teljes hadseregét. Ez a győzelem bizonyította a világnak, hogy az amerikaiak képesek megnyerni a háborút. Ennek hatására Franciaország, amely revansot akart venni a hétéves háborúért, hivatalosan is szövetségre lépett az Egyesült Államokkal.
Az 1777–78-as tél a Valley Forge-i táborban a Kontinentális Hadsereg mélypontja és egyben újjászületése volt. A katonák éheztek, fáztak, és betegségek tizedelték őket, de kitartottak. A porosz származású Friedrich von Steuben báró segítségével Washington egy fegyelmezett, ütőképes haderőt kovácsolt a megpróbáltatások alatt.
A háború döntő ütközetére délen került sor. A brit hadvezetés a déli államokra koncentrált, ahol több lojalistára számítottak. Charles Cornwallis tábornok hadserege azonban elszigetelődött a virginiai Yorktownban. A francia flotta blokád alá vette a tenger felől, a szárazföldön pedig a Washington vezette amerikai és a Rochambeau gróf vezette francia csapatok bekerítették. A hetekig tartó ostrom után Cornwallis 1781. október 19-én letette a fegyvert. A yorktowni győzelem gyakorlatilag véget vetett a harcoknak.
A nemzetközi szövetségesek szerepe: Franciaország és más európai hatalmak
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a nemzetközi segítség, különösen Franciaország szerepét az amerikai győzelemben. A saratogai győzelem után Benjamin Franklin párizsi diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhetően Franciaország pénzzel, fegyverekkel, katonákkal és – ami a legfontosabb – hadiflottával támogatta az amerikai ügyet. A francia flotta nélkül a yorktowni győzelem elképzelhetetlen lett volna.
Franciaország mellett Spanyolország és Hollandia is hadat üzent Nagy-Britanniának, bár nem léptek formális szövetségre az amerikaiakkal. Az amerikai függetlenségi háború így egy globális konfliktussá szélesedett, amely lekötötte a brit erőforrásokat, és megakadályozta, hogy teljes erejükkel a lázadó gyarmatokra koncentráljanak.
A párizsi béke és a függetlenség hivatalos elismerése
A yorktowni vereség után a brit kormány belátta, hogy a háború nem nyerhető meg. A béketárgyalások Párizsban kezdődtek, ahol az amerikai delegációt Benjamin Franklin, John Adams és John Jay vezette. A tárgyalások eredményeként 1783. szeptember 3-án aláírták a párizsi békét, amely hivatalosan is lezárta a függetlenségi háborút.
A szerződésben Nagy-Britannia elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét, szuverenitását és önállóságát. Meghatározták az új nemzet határait is, amely nyugaton a Mississippi folyóig, északon a Nagy-tavakig, délen pedig Floridáig terjedt. A békeszerződés egy hosszú és véres küzdelem diadalmas lezárása volt.
A konföderációs cikkelyek kudarca és az új alkotmány szükségessége
A függetlenség kivívása után az új nemzetnek egy másik, talán még nehezebb kihívással kellett szembenéznie: hogyan kormányozza önmagát. Az első kormányzati forma a Konföderációs Cikkelyek által létrehozott laza államszövetség volt. Ez a rendszer egy gyenge központi kormányt hozott létre, és a legtöbb hatalmat a tagállamok kezében hagyta. A háború alatt ez még működött, de békeidőben hamar kiderültek a hiányosságai.
A központi kormánynak nem volt joga adót kivetni, nem tudta szabályozni a kereskedelmet, és nem volt saját hadserege. Az államok vitatkoztak egymással, a gazdaság pedig romokban hevert. A Shays-lázadás 1786-ban, amikor eladósodott farmerek fegyveresen tiltakoztak a magas adók ellen Massachusettsben, rávilágított a rendszer tarthatatlanságára. Világossá vált, hogy egy erősebb, hatékonyabb központi kormányra van szükség a nemzet egyben tartásához.
Az amerikai alkotmány megalkotása: egy új nemzet alapjainak lefektetése
Erre a kihívásra válaszul 1787-ben Philadelphiában összeült az Alkotmányozó Konvenció. A cél eredetileg a Konföderációs Cikkelyek módosítása volt, de a küldöttek, köztük James Madison, Alexander Hamilton és George Washington, hamar rájöttek, hogy egy teljesen új kormányzati keretre van szükség. Hónapokig tartó, heves viták után megszületett az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya.
Az Alkotmány egy zseniális kompromisszum eredménye, amely egyensúlyt teremtett az erős központi kormányzat és az államok jogai között. Létrehozta a hatalmi ágak szétválasztásának (törvényhozás, végrehajtás, bíráskodás) és a fékek és ellensúlyok rendszerét, hogy megakadályozza bármelyik ág túlzott megerősödését. Az Alkotmány egy olyan szövetségi köztársaságot hozott létre, amely a mai napig fennáll.
Az Alkotmány ratifikálása után, 1789-ben George Washingtont választották az Egyesült Államok első elnökévé. Az új kormány megkezdte működését, és ezzel lezárult a forradalmi korszak. Az amerikai függetlenség folyamata, amely egy adóvita miatt kezdődött, egy új, stabil és tartósnak bizonyuló nemzet megszületésével fejeződött be.
A függetlenség öröksége és hatása a világra
Az amerikai forradalom és a függetlenség kivívása nem csupán az Egyesült Államok történetében, hanem a világtörténelemben is fordulópontot jelentett. Ez volt az első sikeres gyarmati felkelés egy európai hatalom ellen, és bebizonyította, hogy lehetséges egy nagy, stabil köztársaságot létrehozni a népszuverenitás elve alapján.
A Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott eszmék – az egyenlőség, a szabadság és az elidegeníthetetlen jogok – inspirációt adtak a francia forradalomnak, a latin-amerikai függetlenségi mozgalmaknak, és azóta is hatással vannak a demokratikus és emberi jogi mozgalmakra világszerte. Az amerikai kísérlet, bár tele volt ellentmondásokkal, mint például a rabszolgaság intézménye, egy új korszakot nyitott a politikai gondolkodásban, és egy olyan modellt teremtett, amely alapjaiban változtatta meg a kormányzásról és a szabadságról alkotott fogalmainkat.